2014. április 28.
Mintha egy rajzszöggel tűzték volna fel, olyan mozdulatlannak tűnt a Nap a tengerkék égbolton, olyan fegyelemmel szúrta keresztül sugaraival egy maréknyi orgona utolsó földi illanatát, nos, pontosan ekkor a Kunszentmártoni Termelőszövetkezet udvarán megszólalt egy széncinege (parus major, verébalakúak rendje), és ezt a pillanatot választotta Vincze Mihály Kossuth-díjas paraszt, hogy a jóbarátjának kölcsönadott piros nyelű motoros kaszát a megbeszéltek szerint ismét saját tulajdonába vegye.
– Jaj, Mihály, el sem tudom mondani, milyen remek eszköz ez! – mondta a kedves barát hálálkodva. – Az egész gazdaságban egy délután alatt végeztem. Nem is igazán tudom, mit adjak neked ezért cserébe – mondotta, és kacagva hozzátette még: – Kapsz majd tőlem egy fél disznót!
Vincze Mihály hümmögve átvette az eszközt, és útnak indult haza. Lassan botorkált Kunszentmárton kanyargós utcáin, majd hirtelen megállt, és gondterhelten annyit mondott maga elé:
– Fél disznó. De hát az eldől.
Bizonytalanul szedte a lépteit. Nem értette.
– Meg se lehet mosni, mert belefolyik a víz, oszt bepállik!
És ahogy így gondolkodott, eluralkodott fölötte az idegesség.
– HÁT KIESIK A SZÁJÁBÓL A CÉKLA!
Felettébb dühösen ért haza. Otthon Vinczéné azonnal meglátta, hogy baj van.
– No, mi történt. – kérdezte kijelentő módban, majd férjura leült a sámlira.
– El se fogod hinni, Zsozsánna. Akarnak adni egy fél disznót. De minek.
Szótlanul néztek egymásra egy ideig, majd az asszony kedvesen elmosolyodott.
– Ne aggódj, Mihály. Kitámasztjuk egy lúddal.
– Azt mondjuk lehet – gondolt bele amaz. – Meg hát így elég neki egy síléc.
– De nem lehet egyedül tartani az ólban.
– Miért?
– Mert fél.
És kacagtak, együtt, hosszan, telekacagták az egész házat.