– Emlékszel arra a Bruce Lee filmre? – kérdezte jópajtásom, Takács K. János hirtelen.
– Persze... – mondtam neki, és lelki szemeim előtt felsejlett a hetvenes évek hongkongi filmipara, meg az NDK-ból „importált” hangalámondásos VHS borzalom. Mindez számomra annyira jelentéktelennek bizonyult e pillanatban, hogy a következőben már azon gondolkoztam, vajon miért van minden férfi fodrászat kirakatában Van Damme képe kirakva Travolta-frizurával.
– Tegnap sikerült megcsinálni az a körbefordulós rugást... – vihogott a markába jópajtásom, Takács K. János. – Fejbe rugtam egy nyugdíjas nénit a villamoson, úgy kiterült, mint kocsma előtt a bicikli – mondta, és gonoszul röhögött, majd mikor látta rosszalló tekintetemet, még hozzátette: – Önvédelem volt.
Nincs menekvés: tankerhajókon szállítják már az otthonodba a kilós kiszerelésben kapható popipart. Elsüllyedünk a citromsárga gumikacsák között, kicsontozódunk mindannyian. „Egy kiló Michael Jacksont kérek.” Semmi baj, édesapám, már úgyis indultam hazafelé.
2005. február 24.
– Mik ezek? – kérdezték a szálló hópelyhek, s kérdésükre egy szürke felhő felelt.
– Ezek a városok.
– Ó... – csodálkoztak a kicsik a nagyvilágra. – És ezek mik?
– Azok ott utcák és házak – válaszolta nekik a hideg, északi szél.
– És mik ezek a furcsa, mozgó dolgok?
– Ők az emberek – mondta egy sárga utcalámpa.
– És mi ez a fekete?
– Az bizony egy kabát – felelte egy sötétszürke sapka.
– Ez a világ nagyon érdekes – mondták a hópelyhek, és nem kérdeztek többet.
2005. február 20.
– Szerinted mi az élet értelme? – kérdeztem jópajtásomat, Takács K. Jánost, tudván, hogy szegényke úgyis van annyira leépült szellemileg, hogy elkezdjen gondolkodni rajta. És valóban, tervemet siker koronázta, csakugyan elkezdett töprengeni.
Először abbahagyta a tea szürcsölését, a szemközti falat bámulta egy darabig. Utána elkezdte teóriájának szavakba öntését: – Szerinteeem... – Itt kis szünetet tartott. – ...szerintem aaaz...
Itt az idő, cselekedni kell. Csak karnyújtásnyira van, meg tudom csinálni. – ...hoooogy... – Kicsit talán közelebb kell mennem, hogy elérjem. Közben jópajtásom, Takács K. János látszólag mélyebb gondolati területekre tévedt, ezt ki kell használom. – ...mert végülis... – Majdnem elérem. Mindjárt meglesz. Ő közben egyre lelkesebbnek tűnt, kis mosoly ült ki az arcára beszéd közben, és egyre élénkebben magyarázott. – ...mindenképpen, hiszen minden teremtmény... – Elérem. Most. Kinyújtottam a karom.
Megvan... hihetetlen. Orvul elloptam a csokit tőle, és észre sem vette. Győzelem, uraim. Közben jópajtásom, Takács K. János mondandójának végéhez ért. – Igen, ez az – mondta, és elégedetten, mosolyogva, boldogan dőlt hátra. Arcára olyan földöntúli kifejezés ült ki, amit talán csak az évszázadokig tartó elmélkedés hozhat meg egy tibeti kolostorban. Azt hiszem, rájött. Kár, hogy nem figyeltem.
De legalább a csoki megvan.
Ma este elraktam a Holdat egy dobozba. Itt figyel a polcomon, csak nekem világít – milyen szép fénye van! Gyönyörködhetek benne egész este. Olyan nyugalommal tölti el a szobát, mintha egy tücsökciripelős nyári éjjel lenne, amikor az ember hanyattfekve egy mólóról lógatja a vízbe a lábát, és csak bámulja a csillagokat. Csak nézem a Holdamat, egyedül az enyém.
Egyszerre eszembe jut, hogy csillagokkal kellene körülszórni a lámpát, az asztalt, a székeket. Igazi égboltom lenne akkor! Esendő emberek vagyunk, sosem érjük be azzal, ami van. Kihajolok az ablakon, hogy markoljak néhány fényesebbet a felhők közül.
Az emberek az utcán szomorúan nézik az eget. Elraboltam a Holdat tőlük... Csak állnak csendben, fájón, és érzik, hogy valami hiányzik.
Visszaraktam a Holdat az égre. Holnap úgyis valaki más fogja ellopni. Mindennap ellopja valaki.
Meglátni, elcsodálkozni. Tűnődni, gyönyörködni, ámulni. Merengeni, álmodozni. Elképzelni, ahogy. Amikor. Hogy majd együtt. Majd közösen, boldogan, egymás kezét fogva. Hosszú percekig bámulni. Várni, képzelődni, megint várni. És a végén nem csinálni semmit.
Népmese az elszalaszott lehetőségekről.
Bán Olivér: öntöttvas radiátorok
2005. február 9.
az orromban elnyújtózott
a rámöregedett cigaretta-
szag és reggel észre-
vettem hogy a záró-
vonalat is átfestették
a hátamon kíméletlenül
szúrja a szemem minden
irányjelzés pedig az
indiánok imája föld kö-
rüli pályára állt elhatá-
roztam hogy ezentúl csak
rád gondolok de talán
igaza volt az öregúr-
nak hogy az öntöttvas
radiátorok tartósabbak
– Eltekintve attól, hogy az emberiség kipusztult, viszonylag jól megvagyunk – gondolta volna jópajtásom, Takács K. János a világvége után, de nem gondolta, mert szegény ugyanúgy meghalt, mint a többiek. Sajnos elpusztult minden, a házak, hinták, pogácsák, emlékek, mosolyok, fogkefék, ajándékok, az összes körömlakk, vonatok, a távolság, a kedvenc zseblámpám, felhők, napok, az eső, az árnyék, a jóindulat, és az kis, aranyos izé is, amit múltkor láttam az egyik kirakatban. Az űrben keringő atomszemétté változott az egész világ. – Szomorú dolog ez, bizony – gondolta volna jópajtásom, Takács K. János, ha nem lett volna továbbra is halott.
Nem kellett volna megnyomni a piros gombot, azt hiszem. Pedig rá is volt írva. Soha senki nem olvassa el a használati utasítást?
Doomsday Clock szerint 6 perc van még éjfélig. Egyszer valaki igazán vévigfuthatná az emberiséghez járó használati utasítást és összerakhatná a világot aszerint.
r (2011.9.11 23:08)
néhány történet olyan lelkesen továbbküldenék külföldi barátaimnak olvasás végett, de mindig visszatart az az aprócska tény hogy úgysem értenék:(
Új hozzászólás